Biedermeier vitrines tálaló jobbra , bal sarokban intarziás ágykeret, felette Munkácsy Poros útjáról egy másolat kopott keretben. Öregszag a szőnyeg miatt ( kézi csomózású perzsa), sötétítők behúzva.
A szoba alkalmi gazdája a városba ment.
Ablakot nyitok, árad be a tavasz, meg a szemben lévő házból a pörkölt szag. Gyorsan vissza is zárom.
Fürdőszobába friss törölközőket viszek, tükröket maszatmentesítem. Padlón cetli. Általában nem olvasok bele a Vendégek papírjaiba, de ez írással felfelé, hanyatt feküdt a földön.
-Fordulj meg-
Elég bizarrnak gondoltam az üzenetet, de ki az, aki ne fordulna meg?
Persze nem volt mögöttem senki, semmi.
A fecnit a mosdó szélére tettem, villanyokat lekapcsoltam, kijöttem.
Az ágyon mégis ült valaki...
Hátraléptem, talán még egy kis hangot is adtam ki meghökkenésemben.
Elnézést kértem, szabadkoztam, hogy nem hallottam, hogy bejött, de már végeztem a takarítással.
Gyors léptekkel (piruló orcával) a kijárat felé vettem az irányt, de az idegen/vendég visszahúzott a karomnál fogva.
- De olvastad az üzenetet...azért írtam, hogy ne ijedj meg. -ennyit mondott mosolyogva.
Behúzta a függönyt, ahogy eredetileg is volt. Ültem az ágyon, Ő leguggolt elém úgy egy méterre, előtte térdénél gondosan meglazítva nadrágját.
Ekkor tudtam csak igazán megfigyelni az arcát. Roppant nyugodt volt a tekintete, sötét a szőrzete(borostája volt), markáns vonalai.
Várt. Sóhajtott. Kivett valamit a zsebéből, valamit, ami egy kis bőrfecnibe volt bugyolálva.
Egy penge volt az. Az ölemben nyugvó kezemhez ért, tenyerembe simította a kis tárgyat, ráhajtotta az ujjaimat.
Többször átfutott az agyamon, mi lesz, ha megvágom magam, mert annyira összeszorítottam, hogy elkezdett csúszni a verejtéktől.
Nem tudtam, miért kaptam. Mit jelentsen ez. Összetévesztenek valakivel, vagy csak a bolondját járatja velem ez az ismeretlen?
Visszatértem gondolataimból, elvesztem a szemében, Ő állta a tekintetem.
Ekkor tudatosult bennem, hogy még mindig az ökölbe zárt kezemet fogja, és már nincs köztünk az az egy méter. Éreztem az illatát, és már megint csak úgy filozofálgattam.
Mennyi idős lehet? Ki Ő valójában? Honnan jött? Miért pont nálunk szállt meg?
Megcsörrent a telefon, összerezzentem, vállaim a füleimig ugrottak, felpattantam. Ekkor Ő már felállt, megfontolt léptekkel tartott a kis éjjeli szekrény felé, aminek tetején volt a telefon.
Még egy utolsó összenézés, nem tétlenkedtem tovább, a folyosó fele mentem, rácsuktam az ajtót, a szívem csak úgy kalapált a mellkasomban.
Szinte futólépésben, még mindig ökölbe szorított kézzel menekültem a Szálló éttermének hátsó termébe, ahol tartózkodni szoktunk az itt dolgozókkal, meg este a pincérekkel.
Hatalmas számlapú óra vágott a képembe, lejárt a munkaidőm.
A kezem tartalmát táskám zsebébe csúsztattam.Rekord sebességgel átöltöztem, bedobáltam a kis szekrénybe a cuccaimat, és útnak indultam. Az utcáról kis fejmozdulatokkal lestem a szobája ablakát, ahol változatlanul a függöny takart mindent.
Már csak otthon néztem meg a kis pengét, ami valójában egy medál volt, oldalában kis gravírozással: 2010. 10. 10.
Nem tudtam, mit jelentsen ez az egész, egyáltalán jelent e bármit, de olyan nagy hatással voltak rám a mai nap eseményei, hogy gondolkodás nélkül hagytam, hogy magával ragadjon az ár, és vigyen. Így hát kerestem egy vékony láncot, belefűztem a medálba, és a nyakamba akasztottam. Furcsának véltem, mégis csak egy pengéről van szó, de épp csak megfordult a fejemben, továbbléptem. A viselkedése amúgy sem árult el semmi veszélyeset (így alakulnak ki a legjobb gyilkosságok...).
Álmomban többször is megérintett, meleg volt a keze, nyugtató a jelenléte.
Alig vártam a másnapot. Izgultam a nagy találkozás miatt, hogy mit fog mondani, hogy mit fogok kérdezni Tőle. A láncot a pólóm alá bújtattam, hogy véletlen se lássa, hogy milyen könnyelműen rögtön hordani kezdtem, mikor nem is ismerem a szándékait, se Őt magát.
A recepciós Úrtól érdeklődtem, hogy a 33 -as szobát ma mikor hagyták el, de mikor utána nézett, azt mondta, 4 napja senki nem vette ki, mert túl későn mondta le egy házaspár a foglalást...
Nem hittem a fülemnek.
Felszaladtam, átkutattam a szobát. Tegnap észre sem vettem, hogy nincsenek ruhák, se bőröndök, se semmi a szobában....
Csak a cetli a kagyló szélén! De már az sem volt ott.
Hozzáértem a kulcscsontomhoz, kidudorodott a kis fémdarab. Az ez előtti másodpercig nem tudtam, hogy mikor képzelődtem... ma vagy tegnap. De ez a vacak tanúbizonyságot tett a tegnap létezéséről.
Zilált voltam egész nap, többször is jártam a 33 -asban.
Most várok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése