Foncsor

Gyűlölnek engem a Hétköznapok

Ők nekem túl középszerűek

Én pedig nekik túl nagy falat vagyok

A velem egykorúaknak kétszáz évet adok

Hogy értessék meg velem

Tíz évüknél egy percem miért hússzor nagyobb...

Minden monológod halott

Ha aki füleli süketséget kapott

Látványodon csüngeszkedő vakok

Áldozatod közönségnek befoghatod

Nevettetheted, ríkathatod

Ám a színfalak mögötti tükör nagyobb

A díszleten a foncsor vagyok

A csészéden a csorba

Túlélve

A fájdalmat nem választom. 

Jön, elragad.

Mint fogmosás közben az öklendezés.

Egyszer csak már ott van. 

Körülölel, szorongat.

A szenvedést válaszom.

A jövő és a múlt összes fájdalmát összegyűjtöm, így szenvedek.

Ami nincs is, de volt már, vagy lehetne, mindent magamra húzok.

Mennyire fog még fájni később, és már eddig is mennyire kegyetlen volt.

Hogy pontosan mi is?!

Ez a szenvedésem.

Egy valóságtalan képzelgés.

A fájdalom létezik, a szenvedést kitaláltam hozzá.