Kiszakadtam a sávomból.
A reggeli kávém ihatatlan, már az illatnak nevezett szagán érzem.
A tükör hazudik, de elhiszem, mert látom, és beletörődni könnyebb, mint kiakadni vagy ellenkezni.
Az izmaim indokolatlanul megfeszülnek, későbbi izomlázat előidézve ezzel, én meg csak ülök tovább merev háttal, törökülésbe szorulva.
Minden Teremtő Erőm másnaposan, leharcoltan a haját tekergeti, vagy a körmét piszkálja...
Lenne mit mondanom nekik, de nem szólok hozzájuk.
Az eddigi szépek a legszürkébbek, a legszürkébb pedig fekete.
Persze, persze, agyban már elindultam számtalanszor, de mozdíthatatlan ez a test.
Legalább a förtelmes kávémat érném el, ha kinyújtom a kezem, de még ez sincs.
Mármint meg se próbálom kinyújtani a kezem.
A vérkeringésem egy lemerülő félben lévő elemmel bélelt távirányítóval lehet azonos.
Lefagy a lábam, de mintha nem is fáznék igazán.
Agyszülemény ez az egész.
Ha pedig így van, ha ez a dolgok valója, akkor miután elképzelem, hogy eret vágok magamon, (bár a kés is meglehetősen messzi van innen), és túl sok egy ilyen baromsággal a hajcihő, és ki tudja, hogy erre a fetrengő Teremtő Erők mit reagálnak, én mégis csak lezuhanyoznék, és megengedném a kicsi agyamnak, hogy vetítse ki a szemeimen át a világra ezt a csodás reggelt, mikor az esőfelhők alól a fény simogatja a magasabb fák lombkoronáját, az éltető kávém rotyog a tűzhelyen, és egy kis nyújtás után annyira jól esik törökülésben a konyhában kezdeni a napot...
A sáv, amiből kiszakadtam, nem létezik.
