VODAVODA rulz!

Van ez a dolog, hogy az olajbogyókat keskeny, hosszúkás üvegbe pakolják, amiből nehézségek és hisztériás rohamok árán lehet kiszabadítani őket, bár a rohamok inkább csak embertípustól függnek, mint sem az üveg milyenségétől, engem sűrűn falhoz verdesnek...
Könyékig csurdogál az ecetes lé, aztán feladom, beleborítom egy bögrébe.
Nem eszem, tüntetek, kimegyek bagózni.
Utálom a szűk szájú üvegeket.

Rézfán fütyülős rézkilincse

Itt van az illat az ujjaimon, a rézkilincs illata, amit az imént megfogtam.
Ezt szaglászni igazi mámor.
Belélegzem, és agyban újból- újból tenyerembe simul e test, rátámasztom tömegem, és bejutok.
Én még ilyet nem éreztem, bevonatot fest rám a tenyeremtől nedves fém szag.
Így aludtam el, erre keltem, steril és stilizált kórházi ágyneműk között.
Könnyű terhű paplan, gyűretlen kispárna..
Fejem beletemetem, kilincsem után nyúlnék, de elszállt az álom...
Bánom.
Felkelek, markolom, nyomom, tolom, arcom elé kapom, és beszívom, tárolom, élvezem, lélegzem, elképzelem, felfrissítem, még, és még.
Percek forgatagába fonja magát egyszerű boldogságom, és a felismerés deja vo-je, hogy ezt mégis csak már átéltem valahol.

Lábujjhegyen nyújtózom, horgot formált kezem folyton lecsusszan a kilincsről.
Csak egy kevés hiányozna, de...
.. mégis megvan!
Nyitva hagyom az ajtót, nehogy bent ragadjak, csücsülök, csurgatok, lábaim himbálódznak.
- Anya kész vagyok!!- visítom.
- Vár egy kicsit... -jön a válasz, és én a fennmaradó időmben a rézkilincses markomat szimatolom teljes átéléssel, mint más a frissen nyírt pázsitot a légben.
Anya érkezik, lekap a vécéről, felrángatja mackómat, becsukja az ajtót, és tisztára mossa kezeimet.

Elmélázom, ahogy itt ülök, bár lábaim már évek óta a talajon vannak, miközben vizelek, és segítséget sem kérek már a felöltözéshez, rézkilincses ujjaimat most is az orromra szorítom.
Lehúzom, kimegyek, megmosom a kezem.

Sznob vs. éhes

Teljes a pánik.
Hogy van az, hogy léteznek mások, akik nem csak akkor vannak, mikor én épp rájuk gondolok?



Korábban csak azért ettem, mert éhes voltam, szinte az is mindegy volt, hogy mit,  főképp az, hogy miből, kivel, mikor...
Öregszem.
Ne legyen a kanál, se a villa feje túlzottan elnyújtott, habár ezek az evőeszközök igazán kecsesek, nem szeretek velük enni.
A kés legyen nyélsúlyos, ha aprításra kerülne sor, mutató ujjamat meg tudjam támasztani kiszélesedő hátán, legyen hivatására alkalmas, akár recés, akár sima az éle.
A szomj és éh nálam egyszerre nem jelentkezhet, ezért az asztalon csak megtűrt tárgy egy kancsó, üveg vagy flakon.
A legjobb, ha a tányéron nem különülnek el az ételek egymástól a köztük lévő sivár passzusok által, hanem szorosan, egymáshoz közel várakoznak, inkább szétterítve, mint kupacokban (nem a tökfőzelékre meg a fasírt viszonyára gondolok ilyenkor).
A levest ne kelljen lapos tányérból mericskélni, de a reggeli füles- müzlisből is ugyanolyan kellemetlen kikotorászni.
Só, bors, olaj, ecet mindig legyen az asztalon, ahogy megfelelő mennyiségű szalvéta is.
A dísznek szánt citromkarika, fodros saláta, petrezselyem és hasonlók legyenek alaposan megmosva, bár sokan nem fogyasztják el őket, mert a zöldség gonosz, rossz dolog, szerintem meg a homok és föld kombináció a nemjó, ha a fogam alatt ropog.
Mikor összeállt a kép, már csak egy másik teliszáj hiányzik, ami gazdája rámnézve bólint, hogy ez aztán finom.
Lassan elbattyogok a közértbe egy szardíniáért, amit a konzervdobozból kipiszkálva teszek magamévá egy műanyag villával, itt a sötétben, egy kissámlin üldögélve.
Egs.

Megvetés

A múltban fordult elő, szertővé lettem.
Nem bizonyítottam magamnak ezzel, nem nagy kunszt megkapni egy férfit akár ezerszer.
Nem kellett a pénze sem, nem kellett a léte, nem kellett, hogy hívjon, hogy jöjjön értem.
Egy tartott a markában: a kedves felesége.
Magasztos tekintetével a távolba meredt, ha épp nem őt nézte.
Viszont ha rápillantott urára, undor ült ki arcára.
A tiszta megvetés.
Ilyenkor leltem gyönyöröm, s vártam, vártam, had ne legyek többé kettesbe vele, csak így hárman.
A férfi hívott, pénzt adott, hálát, hogy élek, jött értem, s bár nem kértem, ott voltam, behunytam szemem, kedvesére gondoltam, arcára, és a megvetésre.
Magasan tűzött szemöldök, szájnak hetyke íve, vonzott a nő, így lettem szeretőből az asszonynak is vétke.
Rá kellett döbbenni, e két ember egy pár, mert megvetendőhöz a megvetés jár.
Magam pedig, mint kósza lélek, kupidót lestem az égen, s mikor faron talált, tovább álltam nagy szerényen.

Vasárnapi hablaty

Legutóbbi elhatározásom alapján nem fogom az idő múlásának mellékhatását, az öregedést tovább taglalni.
Egy darabig.
Amiről viszont szívesen írnék, az az, amiről még szívesebben beszélnék, de egyik sem megy.
Mindent túlmagyarázok, túldramatizálok.
Ez már tényleg túlzás.
Nem túl ideális.
Túlon is túl.
Ehh...
Felszedtem pár kilót a nagy jólétben, keveset alszom, takarékon vagyok, olykor oda- oda marok, mint egy jólnevelt csörgőkígyó.
A legvédettebb helyen, idebent pedig mégis teljes a harmónia. (Előfordul, hogy percekig.)
Zen meditációs zene szól, rózsavízben áztatom hajam, áfonya szemek szorulnak szívem bugyraiba, csak had maradjak a nihilnél, mert a holnap létének tudata visszaránt a valóba, ahol az áfonyát arany árban mérik, ahol a jóga órát az utcáról beszűrődő Sepultura szám szeli ketté.

De egy valami nincs.
Baj.
Ami nem baj.
Az értelmesebb egyedek, a homo sapiens sapiensen belül nem tennék közzé eme bejegyzést ily lelkesen, ahogy én teszem, aki szintén ehhez az alfajhoz tartozom, de ma még kedvdúsabban hablatyolok, mint alapjáraton.
Konyharuhával itatgatom hónaljamat, konzerv polippal töltöm meg a palacsintát, ebédelek, hazudok, mikor állítom, hogy zavar a pattanás az államon, iszom a kutyám után az üvegből, és ezeket még híresztelem is, csak hogy bóbiskoló bájam mélyebb álomba szenderülhessen.
Találtam egy kiváló sztrapacska receptet az asztalon, ezen felbuzdúlva a napokban veszek két csomag mirelitet, és megcsinálom.
Fontosabbnál is lényegesebb kérdéseken kattog az agyam:
Mi folyik itt?
És ez csak az egyik.
Nehéz kérdés. Vajon mi folyik?
Vér? Vizelet? Sár hömpölyög? Ár van? Tej? Méz?
No? Mi folyik itt?

Empátia

Fekvő nyolcasokkal hullahoppozom, a pillanat a végtelen végtelenje.
Szinte már súrol a vízsugár, de csak guggolok, kisfilmként játssza agyam egy feszes szőlőszem mazsolává szottyadásának folyamatát.
Élénk zöld.
Liba...zöld.
Zöldes sárga.
Nap sárga.
Koszos okker.
Sárgás szürke.
Világos barna.
Áttetsző zacc szín.
Öreg, apró kis szegmens...
Ragad is, sokan undorodnak tőle, a somlóit csak miatta nem eszeik meg, szegény puncsot szóba se hozva.
Én is kizárólag a beleélés lélektanának kitanulása óta fogyasztom jóízűen a kis fonnyadványt.