A lét elviselhetetlen könnyűsége

"Az örök visszatérés mítosza per negationem azt mondja, hogy az élet, mely egyszer s mindenkorra eltûnik, s mely nem tér vissza, árnyékhoz hasonlít, nincs súlya, eleve halott, és ha ez az élet szörnyû, gyönyörû, magasztos volt, e szörnyûség, szépség vagy magasztosság nem jelent semmit. Ugyanúgy nem kell tudomást vennünk róla,mint két afrikai állam XIV. századi háborújáról, mely semmit sem változtatott a világ arculatán, jóllehet embertelen kínok közepette háromszázezer néger vesztette benne életét.
Változtat-e valamit a két afrikai állam XIV. században vívott háborúján, ha a harc az örök visszatérés folytán számtalanszor megismétlõdik?"


"Amennyiben a legsúlyosabb teher az örök visszatérés, ennek hátterében az életünk csodálatosan könnyűnek mutatkozhat."

Mesélek, mesélsz

A vesémet nyomogatja a talpamon keresztül.
Nem szép dolog kínozni a másikat, de elhittem, hogy ettől jobb lesz nekem, ezért hagyom.

Mellesleg pénzbe is kerül, úgy, mint minden.
Túl jól érzem magam, túl egyszerűnek tűnik minden és csak divatból agonizálok, ám
 ez a csütörtök mégsem jött össze.
Hasfájásom pusztította maradék lelkesedésem, jószerivel végigbőgtem a táncórát, nem is a fájdalomtól, hanem az elégedetlenségtől feldúlva, elvonulva, bekucorodva egy kis lukba, egyedül, sötétben, mint egy duzzogó kamasz.
Túl sok volt a kávé, a szívem is csak zakatolt, mint a gyors. A vonat.
Óra végén visszatértem a terembe, de csak a cuccaimért, meg elköszönni.
Jó nézni a többieket, jobb, mint megmoccanni.
Ezek voltak az előzmények, szóval így jutottam ide, fekszem, ökölben a kezem, izmaim megfeszülnek.
Nem megyek orvoshoz, az már biztos, de meggyógyulok, az is.
Annyira hiszek ebben a nyomkodásban, hogy talán el sem kéne járni, csak befizetni.
Eddig ezt tettem, elmentem orvoshoz, fizettem, adott egy papírt, a gyógyszertárban fizettem, elolvastam mit vettem, azt eltettem, majd szenvedtem tovább.
Most itt hanyatt fekve szenvedek, de jobb lesz, tudom, felkiáltok:
-Ne kímélj!
(röhög ez a kicsit sem apró termetű jópofa ember)
-Ne bánts!!!-szinte könyörgök, ám lábaim nem szabadulnak szorításából.
Csak az első kérést hallotta meg sajnos, de már csak 5perc van az időmből, addig meg csak nem halálozok el.
Ilyen élményeket lehet begyűjteni a reflexológusnál.
Már a csizmámba préselem magam, ő pedig magyaráz, arról, hogy nem rózsás a helyzet és egy kínzás semmire nem elég.
Ezzel tisztában voltam magamtól is, szóval vettem is bérletet, bár szívesebben nézném a Megasztárt heti kétszer, mert az is kellemetlen, de nem ennyire.
Sütőtökkel tömöm a fejem, jó lenne azzá válni, ami karamellt izzad, mikor a tűz fölé kerül.
Érdekes fajzat.
Rémlik egy kép: Szentendre, vízpart, bor és sütőtökleves tökmaggal.
Polár plédekbe csavarodva mesélsz, mesélek.
Tiszta a mosdó is, tolóajtó, zene szól.
A pincér rendes, nem vár borravalót, nem is kap.
Hiányzik a rengeteg séta, jobbnál jobb kávék, teák, az utazás.
Olyan tiszteletteljesnek éreztem mindig a kapcsolatunkat.
Nyitottnak és kulturáltnak.
Gubbasztottunk a konyhánkban, mint cicák a háztetőn.
Reggeli a teraszon, esti tea az erkélyen.
Mozi.
Tudom, nincs hibás, de azt is tudom, én vagyok az...
Lehet valamit megbánni?
Igen.
Barátságot így elpazarolni.
Ha ez nem így történt volna, most El Caminói utunkat terveznénk.
Csinálok egy szar kávét.
Feketén, mert megérdemlem.

Megint egy várok

Négy huszonkilenckor ébredtem.
Mostanában rendszeresen egy perccel az ébresztő előtt.
A Bartókon a recsegés hangosabb, mint a muzsika, és a gyomrom sem hagy nyugalmat nekem.
Épp meg akarok halni.
Nem ezek miatt, hanem azok miatt, akik nem indexelnek a körforgalomban, akik a muszájt ellipszilonnal írják, azok miatt, akik minden másnap a mekiben zabálnak, viszont Szindi Króford edzünk együtt! -videóját megveszik, de csak ráverik.
Hirtelen csak ennyi.
De ha megölném magam, akkor Mednyánszky fái közt dideregve ébrednék, ha pedig természetes halállal halok, talán Mucha női közt születhetek újjá.
Várok.
Mindig csak várakozni kell.
Az én pesti látképem a szivárvány pizsamás Duna, a rakpartról tükröződő fénysávok, de erre is várni kell. Mire este lesz, már jöhetne a reggel, mire reggel, még az éjet akarnám élvezni.
Amint visszaolvasom e sorokat, máris elégedettség fog el, nem azért, mert azt képzelem, hogy bármennyi értelme is van annak, hogy írok, hanem azért, mert rájövök, hogy eddig mindig eljött amit vártam, így arra is rá kellett jönnöm, hogy bennem van a hiba, hogy mégis elégedetlen vagyok.
Ha tudom, hogy bennem van a hiba, akkor viszont ki tudom javítani.
Beírom google-ba, és várom az eredmény.
Lefagyott a gép.
Megint csak várok.
Várok és várok.