...kinek nem INGER, ne vegye magára...

Széles a fotel, az unalom is ideül

Jóba lesztek, hamarosan kiderül

Az irányítóban az elemed lemerül

Bámulod a tájat ahol ketten vagytok egyedül

Miközben hiányolod a szétesett életed

Szépnek hitted, míg ki nem derült, félre is értheted

Megszülettek a kényszerképzetek

Az unalom és te...íme a közös gyermekek:

Magány

Aki társad lesz a tömegben

Gúny és Ármány (ikrek)
Akik örökösen követnek

Letargia
Ő csak támasztja a hátad

Fojtsd meg őket, legyél Te a bátrabb

Mimímelem tralalallala

Úgy mímeled a létet
Mint aki ízeket érez
Finomnak mondod
Nem szereted a kéket
Mert az hideg szín
A piros az meg vérez
Kellemes ez a hely
Csak sötét van
A villany meg sokat fogyaszt
A vakolat meg omlik
Ez ami bántja a valóságodat

Szerintem meg aki csak mímeli a létet
Az még szagokat sem érez
Összetéveszti a gyommal a szépet
Válasszal újra meg újra kérdez
Unja a gügyögést
Várja a nagyokat
Folyton dühöng
Számolja a napokat
Fél, hogy megint tél lesz
Nem segíti át a vakokat

Olykor én is csak mímelem a létet
Szeretem a kéket
Magamra tekerem a pirosat
Villanyt oltok a sötétnek
Amit felseprek az a vakolat
A földről
Hallgatom a gügyögést
Elküldöm a nagyokat
Nem félek, hogy tél lett
Átsegítem a vakokat
Mégis néha mímelem a létet

Köhmkhöhm

Sajátos elképzelés szerint csekély lehetőségekkel megoldható problémának titulált dolgokat igyekszem észre sem venni, aztán a zsebkendőbe köpött vércsomó után átértékelem a csekély, a lehetőség, a megoldható, sőt még a probléma szó aktuális, és percekkel ezelőtti nézőpontom szerinti jelentését.
Futni még kimegyek az esőbe, sál, sapka, később meg talán keresek egy orvost.
Vagy csak bemegyek dolgozni, ahogy immáron negyedik hete teszem.
Igazán kártékony csak az, aki saját magának árt.
Jó kislány...Hátba veregetem magam.