Az előbbi mondatom óta eltelt 10 perc, mert folytattam a kezem pusztitását, vadul rágcsáltam a körmömet, módszeresen tépkedtem a körmöm melleti bőrt.
Van is miért haragudnom a mancsaimra.
Semmit nem csinálnak, amit korábban örömmel megtettek. Megváltoztak, ellustultak.
Sajnos most megint vagy 5 perc maradt ki az ezt megelőző mondat és e között (de nem is tudom, miért írom le, talán mert nem látszik a monitoron, és jelntőségét érzem, hogy megjelenítsem, így az itteni hangulat tökéletesen tükrözheti a valót). Évődés.
Szóval döhös vagyok rájuk. Eddig unalmukban firkáltak, ami rajzolásba, alkotásba nőtte ki magát idővel. Írtak mindketten, ruhákat babráltak, vagy csak gyöngyöt fűztek. Szerettek pötyögni a gitáron (óh, ezer éve),kifjezőek voltak, és üdék. Most? Belemásznak az orromba, a párnám alá, ott melegszenek, lustulnak.
De a legrosszabb, mikor a számban kínoztatják magukat. Már semmire sem jók. Néha összemaszatolódnak egymás által, gondolják elfedhető a szenvedés, ami kiült rájuk.
Tévesen.
Tudom, hogy mi hiányzik nekik mégis a legjobban.
Szeretnék az arcot elfedni, ha szégyenkezni kéne,
Könnyeket törölni, ha szomorúság érne.
Féloldalt támasztani bólogató fejem,
Verejtéket simítani, gondom ne legyen.
Befogni az orrom, hogy víz ne jusson bele,
Megpofozni magam: Hé! Mi van veled?
Talán nem rajtuk múlik, de ha egyszer nincs meg a kéztetés?
Majd az egyik megnyomta az ikszet, míg a másik egy kósza orrlyukban felejtette magát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése