Elengedem a kezem

Itt hánykolódom a ketrecemben, malmozom az ujjaimmal, és azt sejtem, elég, ha innen belülről szeretlek. Ha gondolok rád, mikor a rácsokat simogatom, ha az érzéssel fekszem és kelek, hogy fontos vagy.Te pedig azt modnod, hogy nem elég.
Én pedig sírni kezdek és nem értem, pedig annyit gondolok rád egy időegység alatt, amennyit még ember évek alatt sem gondol a másikra.
Örökösen szomorú vagyok ettől és már vegyülnek a gondolatok, kis fogoly vagyok a saját börtönömben, és csak sírdogálni van kedvem.
Eddig észre sem vettem, hogy a rácsok gondosan összefont fűszálakból vannak, és én önszántamból nem mozdulok, nem pedig azért, mert nem tudok.
Törökülök, szembecsukok, várlak, hogy várj.
...és Te ott ülsz kint, és szabad vagy...
...és én félek, hogy melletted én is szabad vagyok...

Hangulat a börtönben.

Középszerűek közt is középszerűbb az, aki az ötvennégyesen fornettit zabál állva.
Kis közalkalmazotti fizetésemből beállok a buszozók sorába, kockasajtot eszem kiflivel reggelire, ebéd a büfében, este vigaszzabálás, tv, alvás.
...Most tíz évvel ezelőtt van, a végállomásaimat elemezgetem, ez az egyik, nem túl messze, pár megállóra tőlem, ám vannak járművek, amik sokkal gyorsabban haladnak, drágábbak is ugyan, de messzi és szép helyen landolnak végezetül.
Épp a jegyre gyűjtök, nyolcra járok, kettőkor megyek.
Busszal.
Meglocsolom ezt a kis virágot a pulton, ráébredek, hogy mű.
Pedig tetszett. Most is tetszik, csak már tudom, hogy mű.
Mú.
Sehol nem vagyok, tingli-tangli, a napsugarakat csak a poszterről ismerem, aminek a széle leszomorodott, megfáradt az is a kapaszkodásban.

jó hétvégét -munkában

...esküszöm, elfoglalnám magam, ha nem foglalna el az, hogy van dolgom...