Csak a forditás

(Varosodott sebek

Zúdítom szóban a történteket,
Árnyékok tűnnek, mennek.
Meztelen gallyak tekerednek,
Sejtelmes a szél a dolgok nyilvánossá lesznek.

A bántó súg,
Időt kérek,
Had bogozzam ki,
Fáraszt a léted...

Karcokat vések szenvedés helyett,
Szívből induló huszárok.
Fájó pillantások, könnyek tömkelege,
A belső énünk tán sosem hibázott..)

Sebcsucsak

Kimenenyem ömlitő keser,

Körlégben fosztuló fényholt.

Lombsodronyt az erdőben teker

A légsejl és a tárva záras téboly.

Fülhajol a fújolónak lehele,

Fájnyi helyt a mánapnak,

Gubolyodott szárakos erezet

Unadás mögledék a fáradtnak.

Hosszátákat karmagó mozgalás, 

Kasbalmellből lovancok,

Búskó szemintetek, szemfolyás,

Vértlen-tévtlen suhancok.

Álarc simogató

Látom a szád, a szód rekettes kacagás. Nyálaid ehető altató, ne kacagj már, félre nyeled a a tejszerű gömbre ragadt balerinát. Végig csak a második, szeretem a kettőt, kérdés sem volt nálam, huszonnégy csók fele tizenkettő. A tütü ferdén áll, kifogytam, de a harisnya marad, nyakad köré tekeredő láthatatlan anyag...

Múltkor

Mennyi keserédes történet,
S így múltam el negyven.
Simítom a hatvan közelét,
De nem én!
A Világ lett neveletlen.

Térdemet fejelgető homlokok,
Kezemben copfok, fésülök, fonok.
Az idő meg a boldogság nem rokonok...

Dühömet tűrve

Trappolok, pattogok.
Indokolatlanul kattogok.
Káromkodom, húzom magam,
Káromkodom, káromkodom.
Mondtam már?!
Minden bazdmegnál könnyebb, de csak hiszem,
A punnyadó rosszat ébresztgetem itt bent.

...és ott áll előttem egy hatalmas őzbak.
Csendemben ott virraszt...
Nem mozdul, mozdulok.
Nem fél, nem félek.
Kísér, már tompulok..

Minden mindegy, lásd a lelkem, gyógyulok.
A Világ bentről indul, én vissza is fordulok.