összeesem

összeestem.

alkotói válság

érzelmi jólét

R.E.M

Sárban úszó ágyban ébredek.

Aludni vágyom, még, még...

Álmomban hozzád értem, nem volt furcsa.

A felület, amire vastagon magamat festhetem a REM-em.
Futok az erdőben, máris nem véletlen, hogy föld darabkák és a hanyagul kapaszkodó gyökerek fekszenek mellettem.
De ezek tényleg itt vannak, itt, meg az ütődés a hátamon...
Úgy sajog...
Az ágyában sem lehet biztonságban az ember, ha az álmai kimásznak a fejéből.
Mondjuk ezt a növények és állatok közös térhalmazba gyűrődése is okozhatja.
Vagy nem tudom.
Biztos másokkal is megesik.
Visszaalszom magam.
Már nyújtok, de beázott a cipőm, aztán látom, hogy nincs is rajtam cipő, s csak az érzés maradt, hogy volt.
Besétálok egy kis faházba, ahol a csapból víz helyett sör folyik, és az emberek szomjasak, akiket eddig még észre sem vettem idáig, a falak hirtelen megnyúlnak hosszában, és a keletkezett folyosón sorban álló tömegek követelik a söreiket.
Beállok, és a mosogató fölötti csapból töltök, "csapolok"...
Próbálok magyarázkodni, hogy én csak egy korty vízért jöttem be, de senki nem hall semmit.
Érzem, hogy kiszáradok belülről, és a cipő is valahogy visszakerül a lábamra, aztán otthagyok mindent.
Dörzsölöm a szemem, a faházon kívüli erdő ismét a szobám helyszínévé zsugorodik...
Sár áztat engem és az ágyneműt...Már bánom, hogy tegnap éjjeli túlbuzgóságomban nekiálltam locsolni..
A hátam sajgó közepéről a saját szemétdombját csodáló macska én lennék.
Szorongatom a bennem szunnyadó cica nyakát...

Reggel

Kiszakadtam a sávomból.
A reggeli kávém ihatatlan, már az illatnak nevezett szagán érzem.
A tükör hazudik, de elhiszem, mert látom, és beletörődni könnyebb, mint kiakadni vagy ellenkezni.
Az izmaim indokolatlanul megfeszülnek, későbbi izomlázat előidézve ezzel, én meg csak ülök tovább merev háttal, törökülésbe szorulva.
Minden Teremtő Erőm másnaposan, leharcoltan a haját tekergeti, vagy a körmét piszkálja...
Lenne mit mondanom nekik, de nem szólok hozzájuk.
Az eddigi szépek a legszürkébbek, a legszürkébb pedig fekete.
Persze, persze, agyban már elindultam számtalanszor, de mozdíthatatlan ez a test.
Legalább a förtelmes kávémat érném el, ha kinyújtom a kezem, de még ez sincs.
Mármint meg se próbálom kinyújtani a kezem.
A vérkeringésem egy lemerülő félben lévő elemmel bélelt távirányítóval lehet azonos.
Lefagy a lábam, de mintha nem is fáznék igazán.
Agyszülemény ez az egész.
Ha pedig így van, ha ez a dolgok valója, akkor miután elképzelem, hogy eret vágok magamon, (bár a kés is meglehetősen messzi van innen), és túl sok egy ilyen baromsággal a hajcihő, és ki tudja, hogy erre a fetrengő Teremtő Erők mit reagálnak, én mégis csak lezuhanyoznék, és megengedném a kicsi agyamnak, hogy vetítse ki a szemeimen át a világra ezt a csodás reggelt, mikor az esőfelhők alól a fény simogatja a magasabb fák lombkoronáját, az éltető kávém rotyog a tűzhelyen, és egy kis nyújtás után annyira jól esik törökülésben a konyhában kezdeni a napot...
A sáv, amiből kiszakadtam, nem létezik.

Patika

Teli van a fejem halottakkal.
Ismerősök, idegenek vegyesen.
Várom a tűnő holdat, hogy a vonításaim erejét letekerhessem a volumén...
Hiánycikk az életem búcsúzó fele, recepten felírva ugyan, de az országban már nem kapható tételek egyike lehet...
Kiválthatatlanság a kívánalmam lételeme...

Színház

Igaz szerelem?
Nem.
Nem az a kérdés, hogy mi a szerelem, hanem, hogy mi az igaz...
Két elmúló nap viszonylatában ötszáz papír zsebkendő használódott el általam. Tiszta pazarlás, hogy nem könnyekkel itattam át egy csalódás következtében, vagy egy szívfacsaró dráma láttán, esetleg temetésre menet, temetésről jövet, egyszerűen csak a takony az, ami megkívánta, hogy útját álljam távozásai alkalmával...
Minden érzelem nélkül trombitáltam végig az adott időt...
A gumi kilukadt, még szerencse, hogy kevésbé veszélyes így, mintha nem az autómmal történt volna.
És még mindig nem dőlt el számomra, hogy az optimista vagy a pesszimista beállítottságú emberek közé sorolna e a nagyérdemű, ha az élet egy színdarab volna, ahol egy szereplő vagyok.(Vajon meghalok a végén, vagy csak megcsalnak, de addig is boldogan élek -e?Bla, bla, bla. Szinte mindegy...)
Talán tényleg csak a túlélésre játszom, és közöm nincs a nyereség maximalizálásának stratégiai kifejlesztéséhez.
Optimizmus nélkül minden véletlennek tűnő fejlődés elmaradna.
Vagy már el is maradt, kiderül a második felvonás után, a büféből visszatérve, pereccel, kávéval teli töltött hasak, kiürített pénztárcák tömegében, az újból zakó alá izzadó nagyérdemű számára...

Igyekszem

ezután is vállalni a szétdobált  gondolat és cselekedet csokraimért a felelősséget.
Igyekszem.

Hazaút

...ilyenkor érek haza és a villanyt is égetem hajnalig...-szóltam a kanapén elterülő macskatestnek, meggyőződés híján, hogy lakozik benne értelem is valahol, vagy valamiféle felfogó képesség.
Megszoktam, hogy dumálok.Tíz év.. Képtelen vagyok a legnagyobb fájdalmamról írni...Ritkán van ilyen, mert ritkán van legnagyobb fájdalmam. Ez az egész a tüdőgyulladásnál is jobban facsarja a mellkasom...Furák ezek a macskák. Cirka fél órával ezelőtt Janis Joplint gázoltam halálra, vagyis pont nem, de közben talán mégis. Ha nem épp a héten szerzett betegségem melléktermékeként kialakuló rekettes hangomat próbálgattam volna a Mercedes benz c. számát énekelgetve, talán fel sem tűnt volna, hogy tyúklépésben Ő halad át a háromsávos út közepén, és addig rám sem néz, míg nem csikorog a fék... Mélyen egymás szemébe néztünk, az élmény hasonló volt mint a macskával, nem hagytam abba az éneklést, ő pedig nem kezdte el. Mikor beszálltam az autóba, azon elmélkedtem, hogy kinek jó a kártékonykodás. Mi visz rá egy gondolkodót, hogy ragasztót nyomjon a zárba, kilukassza a kereket, vagy kitörjön egy indexlámpát. Létezni azzal az empátiával, hogy a másikban ilyenkor keletkezett tehetetlenség érzését ne kívánjuk senkinek, a kártevőknek mindenképpen egy következő és egyben tőlük elég távol lévő szint megugrását jelentené. Szorgalmaznám ezirányú próbálkozásaikat, vagy becserélhetővé tennék egy effajta cselekedetet egy "gyere ki a hóra"-ra...Csak úgy szemtől szembe, mint a filmekben.