Még valamit?

Ahogy kábel a falba, platóra a rozsda,
Hajamba tapadva tenyeremnek mocska,
Oldanám el magam, de ráz a kényszerem,
Hogy benneteket látva a hajamat téphetem.

Kínos a türelem, fröcsköl a szóda,
Hozzám szól egy vendég -álljunk meg egy szóra!
Vérben úszik szemem, fejem felszegem,
Könnyem elcsepegtetem,
Uram, kész az itala!Hörpincse ki rendesen!

Kicsikéim

Nevezzük a rákokat generációs háziállatkáinknak, akikre bőszen vigyázunk, lakhatást biztosítva nekik szerény belsőnkben, meleget, kellő nedvességet, lelki mannáinkat hintve mind az összes lábuk mögé (a haladás irányára is tekintettel), de csak testi étkek után, vért, bélt, pénzt és könnyet nem kímélő műveletekkel hordozzuk képzeletbeli tenyerünkön kitines páncéljukat, amit csak az elme törhet át, zúzhat porrá, túl a szenvedés tengerén, egy halászháló belsejébe bogózódva, homokos parti éttermek étlapján, a tűzhelyen a lábosban, hancúrozó gyerekek vödrében.

Jövő nélküli jelenem

A mai reggeli a luxus kategória giccs osztályába volt sorolható, ráadásul magyar emberek módjára ismét sikerült hányásig tömni a bendőnket abból, amiből nálunk nyugatabbra, tengerek mellett élő egyáltalán nem sorstársaink is talán ínyenc fogásnak neveznek, még egyenként is.
Nem is. Nekik egyenként is megszokott.

Szóval a kezdeti lazacos avokádós tojásos előételnek titulált salátát a vajas rozmaringos kagyló követett, utána citromos tonhal steak kapribogyós salátával, levezetésképp egy kis bor, kávé, cigi, toalett, és most meló.

Ma már két Pezz ízű limonádét is mixltem, szeretik.

KataPult!!