Mintha a szél vinne, nincs megállás. Nincs menekvés se.
Minden csendbe borul, majd homályba.
Biztos vagyok a dolgomban, és megnyugszom. Kapaszkodom a kormányba, már nem izzad a tenyerem se, fogsorom nagy gonddal összezárom, pumpálom a féket, de már mindegy. Felkészültem.
Robbanás, a fejemben talán egy jégcsap éktelenkedik, nem tudom. Hideg és folyékony. Nincs kép, majd magamhoz térek mégis.
Visongás, őrjöngés, eltorzult tekintetek. A lábam nincs a helyén, a törzsem nem fordul, bizsereg a látótér, perifériában villódzó fények.
Nyitnám a szemem, de hullámokban tör rám a fáradtság, szédelgés.
Ólomzuhany.
Rám parancsol egy fazon,hogy fogjam a fejem, amit nem értek, ezért úgy képzelem el, hogy a testemtől külön lehet valahol...
Odanyúlok hát (a helyén volt), bugyog ki a vér, eleinte azt hiszem, hogy az agyam az, meg érzésre is így képzelném, de nem az volt. Nem nagyon rettentem meg, mert egyre jobban voltam, sőt, kicsit gondolkoztam is, mikor szívtam, hogy így beütött.
Egy teljesen idióta (szőke- elnézést a diszkriminációért, ezért is csak zárójelben) nőnemű lény tombol, artikulálatlanul üvölt, hajlong előttem.
Próbálkoztam a megnyugtatásával, de esélytelennek bizonyult. Nem is tudom, hogy ki nyugodna meg egy épphogy magához tért, vérző fejű lánytól, aki hiperboldogan állítja, hogy semmi baj. Abszurd szituáció.
Ekkor megpillantottam az autómat. Huh. Igazán sajnáltam szegényt. Olyan jó volt mindig hozzám. Még elbúcsúzni sem tudtunk egymástól...
És még csak nem is a mi hibánkból történt.
Ekkor mégis kezdtem arra a szerencsétlenre haragudni, de sokkos állapotban volt, én pedig a mentőben, szóval nem is beszéltünk többet.
Amiért még aggódtam, az a fogsorom volt. Nem éreztem, hogy egybe lenne, tulajdonképpen semmit nem éreztem, csak azt a fájdalmas fagyot, mintha a frigóból gurult volna ki a búrám.
Kitapogattam, elméletileg minden rendben volt a számban, de azért mindenkit körbekérdeztem erről, a rendőrtől kezdve a taxison át a mentősökig. Később rájöttem, hogy ők nem is tudják, hogyan nézett ki eredetileg, szóval lehet, hogy nekik nem feltűnő a változás, de mégis lehetnek gondolok, így újabb vitát nyitottam erről az újonnan megismert emberekkel, akiknek fülig ért a szájuk, mikor vicsorogva a fogaimról kérdezősködtem.
Apa jött értem, bár nem mehettem sehová a kórházból, legalább a kiskocsit elintézte. Jelenleg is itt nyugszik a kertben (mármint az autó). Igazából a BKV bérletekhez nem fűznek olyan szoros szálak, mint amilyenek hozzá kapcsoltak. (Nem sok esélyt adtam mondjuk annak a kis papírfecninek, baromságnak bizonyult).
Annyi helyet bejártunk már. Külföld, vidék, tópart. Kutyákkal, emberekkel.
A kórházban összevarrták a fejem, becsavarozták a lábamat, leborotválták a hajam egy részét, majd két napon keresztül fél lábon ugrálva protkókat tettem a helyére evéshez, felvizesedett lábakat kenegettem, ágyaztam, itattam, poharakat mosogattam. A fekvő nénik imádtak, én is őket, legalább nem kellet csak a falat bámulnom, szóval megvolt a szimbiózis.
Ez is bekerült a fontosabb élmények gyűjteményébe.
Reggel az ágyam mellett várt egy csokimikulás.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése