...ilyenkor érek haza és a villanyt is égetem hajnalig...-szóltam a kanapén elterülő macskatestnek, meggyőződés híján, hogy lakozik benne értelem is valahol, vagy valamiféle felfogó képesség.
Megszoktam, hogy dumálok.Tíz év.. Képtelen vagyok a legnagyobb fájdalmamról írni...Ritkán van ilyen, mert ritkán van legnagyobb fájdalmam. Ez az egész a tüdőgyulladásnál is jobban facsarja a mellkasom...Furák ezek a macskák. Cirka fél órával ezelőtt Janis Joplint gázoltam halálra, vagyis pont nem, de közben talán mégis. Ha nem épp a héten szerzett betegségem melléktermékeként kialakuló rekettes hangomat próbálgattam volna a Mercedes benz c. számát énekelgetve, talán fel sem tűnt volna, hogy tyúklépésben Ő halad át a háromsávos út közepén, és addig rám sem néz, míg nem csikorog a fék... Mélyen egymás szemébe néztünk, az élmény hasonló volt mint a macskával, nem hagytam abba az éneklést, ő pedig nem kezdte el. Mikor beszálltam az autóba, azon elmélkedtem, hogy kinek jó a kártékonykodás. Mi visz rá egy gondolkodót, hogy ragasztót nyomjon a zárba, kilukassza a kereket, vagy kitörjön egy indexlámpát. Létezni azzal az empátiával, hogy a másikban ilyenkor keletkezett tehetetlenség érzését ne kívánjuk senkinek, a kártevőknek mindenképpen egy következő és egyben tőlük elég távol lévő szint megugrását jelentené. Szorgalmaznám ezirányú próbálkozásaikat, vagy becserélhetővé tennék egy effajta cselekedetet egy "gyere ki a hóra"-ra...Csak úgy szemtől szembe, mint a filmekben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése