Csacsogunk.
Céltalannak tűnő témátlanság.
Pedig mi csak benyomásaink pasztelljét maszatoljuk...
Felhőket fújunk egymás arcába.
Sok szín, formák, fények és forrásaik, fények és menedékeik...
Nagy gesztusok, kevés információ.
Sárgás.
Kékes.
Csevegünk.
Igyekszünk az anyag felületébe kapaszkodva megtapadni.
Saját magunkat egymáson keresztül megérteni, tökéletesebbet akarva látni.
Lefújni a festékport, hátha az még nem fogta eléggé a vásznat.
Karcolni egy mélyebbet, háta az pedig örökre beleépül.
Trécselünk.
Ilyenkor vagyunk a legolyanabbak.
Amint egy lélegzetvételnyi hely(idő??) akad, jön a kávé...
Feketében karamellszín-játék, cseppen a tej, hígul a sűrű, lazul a lazúr.
...
-Te is kérsz? Ugye olyat, amilyet szoktál?!
-Köszi, köszi!
...
Majd a csészét ölelgetve, majdnem fél perc kényszeres csendespihenő után, amit a kávédaráló erőltetett ránk, felhők mellett füstöt is fújunk egymás arcába.
Duruzsolunk.
Fátylas szürke füst távozik barackszín ajkakon át.
Festettünk egy képet.
Mi nők.
Magunkról és rólatok.
Magunknak és nektek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése