Én meg kiszedtem a fogaim közül a szálkát.
Nem voltak kutyáink, meg semmi, ami közös, nem volt tánc se, semmi, nem volt a cigiző buddha, lovak, nem volt a hely, amit otthagyni nehéz, de benne megmaradni nagyobb feladat.
A szálkával, ami mint álomban a pénzeszsák úgy nőtt, hirtelen hátba döftem repülőt vezető önmagam, aki rád nézett hátra, segítségért könnyezve, Te pedig mint az életben is mindig, nem sajnáltál, hanem megforgattad a szálkát finoman, mint aki a szálkaforgatás művészetét úgy űzi, mint azt a fura sportot is, amit űz.
Felkeltem és valamelyikünk elveszett. Többnyire én lehettem az, mert téged nem láttalak.
Évgyűrűs ujjamról nem mozdul az ékszer, a kesztyű is csak kényszer.
Ahogy múlnak az évek, egyre inkább ragaszkodnék az illúzióhoz, valaki van nekem, valaki, aki örök, állandó és felsőbbrendű, van egy ölelhető istenem, kapaszkodóm, de a kereszténységet nem bírom, a kocsmában a buddhák meg isznak is olykor, a krisnások nem szekszelnek, a többi vallás/szekta meg talán megpróbálná sátánnak titulálni bennem lakó sokunk egyikét meg a kutyát, és ezt végkép nem akarhatom.
Talán mi így összezárva alkotjuk az egységet, bár azonos szinten vagyunk, de segítjük egymást, és mivel senki nincs feljebb, még a nyakunk se fárad el az imádkozásban.
Asszimilálódunk, elültetem önmagam, én meg locsol.
Az jutott eszembe, jobb ma a biztos lemaradás, mint holnap egy bizonytalan előzés.
2 megjegyzés:
Saját hitünk megvallásával nem köteleződünk el egy hagyományrendszer
által kialakult közösségbe, még akkor sem, ha ma ezt alapvető és bevett tényként kezelik. Ma olyan ez mint egy törvény, holott mindenki eldöntheti, hogy miben hisz és ezt miképp szeretné megélni az életében.
Egyetlen egy egyház sem bír tejhatalommal. Én pedig szarok a hagyományokra, mert a hit nem hagyomány, hanem örök, élő valóság.
akkor továbbra is hinnem kell magamban.
Megjegyzés küldése