Már a bejáratnál keserűség fonja körbe karját a látogató nyakán.
Kezünkben szorongatott virágainkat könnyeinkkel öntözzük.
Lehullanak a márványra, lazulnak az izmok, görbül a száj. Töredezett szirmaikkal ékesítik tovább a fagyos éjszakát, és mire újra megyünk, már teljesen száradtak. Porrá porból.
Viszi őket a szél, ahogyan bennünket is.
Kibújunk a földből, hajtásokat hozunk..
Virágok vagyunk mi is. Találkozunk méhekkel, akiknek a talpára ragadva utazunk, van, hogy túlöntöz minket az ég, de olykor szárazság kínoz minket.
Kúszunk felfelé, de amit lent markolunk, sosem eresztjük el.
Bárki arra járna, eltaposhatna. Leszakíthatna.
Tudjuk.
Mégsem félünk ettől.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése