Sokszor csak figyelem a kézfejem... Egyre göcsörtösebb, de egyre jobban szeretem nézegetni.
Megnyugszik a tekintetem egy régen szerzett hegen, s pörgetem az emlékeket...
Büffi kutya harapott meg, ő már nem ezen a bolygón lakik, ez a csík mégis itt kiabál a középső ujjam utolsó percében ..
A nagy busa fej, kevés agy kombináció mindig mosolyra húzza az ember száját, én is sokat mulattam jobbra- balra döntögető fején, mígnem talán megunta a kifigurázását, vagy csak korgott a gyomra, bekapta az ujjamat. Szájzár, morgás, sunyi tekintet, én meg egyre sápuló arccal, bocsánatáért esedeztem, és azzal próbáltam lekenyerezni, miközben teljes erővel téptem ki a kezem a szájából, hogy ha egy bolthoz érünk, bármit megveszek neki, természetesen az egyben hagyott ujjamért cserébe.
Büffi nem volt szívbajos (a leletei szerint igen, de nem erre gondoltam most), öreg fogaival módszeresen préselte tovább vékony csontomat, mélyen a szemembe nézett, majd szemhéja nagyon lassan elkezdtek lecsukódni...
Már én is ültem, nem feszegettem tovább beszorult végtagdarabom, s bár a járda közepén voltunk, pár ember el is ment mellettünk, de én nem láttam és nem hallottam élesen semmi mást, csak a nagy fejét és az egyre halkuló, monoton szuszogássá enyhülő morgást.
Elmélkedtem tervem veszélyességén, majd hirtelen megrántottam a karom, vér fröccsent, én pedig blues sémákat utánoztam a hangommal, átöleltem épp felriadó Büffit, mintha nem ő lett volna fogva tartóm.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése