Vasárnapi hablaty

Legutóbbi elhatározásom alapján nem fogom az idő múlásának mellékhatását, az öregedést tovább taglalni.
Egy darabig.
Amiről viszont szívesen írnék, az az, amiről még szívesebben beszélnék, de egyik sem megy.
Mindent túlmagyarázok, túldramatizálok.
Ez már tényleg túlzás.
Nem túl ideális.
Túlon is túl.
Ehh...
Felszedtem pár kilót a nagy jólétben, keveset alszom, takarékon vagyok, olykor oda- oda marok, mint egy jólnevelt csörgőkígyó.
A legvédettebb helyen, idebent pedig mégis teljes a harmónia. (Előfordul, hogy percekig.)
Zen meditációs zene szól, rózsavízben áztatom hajam, áfonya szemek szorulnak szívem bugyraiba, csak had maradjak a nihilnél, mert a holnap létének tudata visszaránt a valóba, ahol az áfonyát arany árban mérik, ahol a jóga órát az utcáról beszűrődő Sepultura szám szeli ketté.

De egy valami nincs.
Baj.
Ami nem baj.
Az értelmesebb egyedek, a homo sapiens sapiensen belül nem tennék közzé eme bejegyzést ily lelkesen, ahogy én teszem, aki szintén ehhez az alfajhoz tartozom, de ma még kedvdúsabban hablatyolok, mint alapjáraton.
Konyharuhával itatgatom hónaljamat, konzerv polippal töltöm meg a palacsintát, ebédelek, hazudok, mikor állítom, hogy zavar a pattanás az államon, iszom a kutyám után az üvegből, és ezeket még híresztelem is, csak hogy bóbiskoló bájam mélyebb álomba szenderülhessen.
Találtam egy kiváló sztrapacska receptet az asztalon, ezen felbuzdúlva a napokban veszek két csomag mirelitet, és megcsinálom.
Fontosabbnál is lényegesebb kérdéseken kattog az agyam:
Mi folyik itt?
És ez csak az egyik.
Nehéz kérdés. Vajon mi folyik?
Vér? Vizelet? Sár hömpölyög? Ár van? Tej? Méz?
No? Mi folyik itt?