Teljes a pánik.
Hogy van az, hogy léteznek mások, akik nem csak akkor vannak, mikor én épp rájuk gondolok?
Korábban csak azért ettem, mert éhes voltam, szinte az is mindegy volt, hogy mit, főképp az, hogy miből, kivel, mikor...
Öregszem.
Ne legyen a kanál, se a villa feje túlzottan elnyújtott, habár ezek az evőeszközök igazán kecsesek, nem szeretek velük enni.
A kés legyen nyélsúlyos, ha aprításra kerülne sor, mutató ujjamat meg tudjam támasztani kiszélesedő hátán, legyen hivatására alkalmas, akár recés, akár sima az éle.
A szomj és éh nálam egyszerre nem jelentkezhet, ezért az asztalon csak megtűrt tárgy egy kancsó, üveg vagy flakon.
A legjobb, ha a tányéron nem különülnek el az ételek egymástól a köztük lévő sivár passzusok által, hanem szorosan, egymáshoz közel várakoznak, inkább szétterítve, mint kupacokban (nem a tökfőzelékre meg a fasírt viszonyára gondolok ilyenkor).
A levest ne kelljen lapos tányérból mericskélni, de a reggeli füles- müzlisből is ugyanolyan kellemetlen kikotorászni.
Só, bors, olaj, ecet mindig legyen az asztalon, ahogy megfelelő mennyiségű szalvéta is.
A dísznek szánt citromkarika, fodros saláta, petrezselyem és hasonlók legyenek alaposan megmosva, bár sokan nem fogyasztják el őket, mert a zöldség gonosz, rossz dolog, szerintem meg a homok és föld kombináció a nemjó, ha a fogam alatt ropog.
Mikor összeállt a kép, már csak egy másik teliszáj hiányzik, ami gazdája rámnézve bólint, hogy ez aztán finom.
Lassan elbattyogok a közértbe egy szardíniáért, amit a konzervdobozból kipiszkálva teszek magamévá egy műanyag villával, itt a sötétben, egy kissámlin üldögélve.
Egs.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése