Megvetés

A múltban fordult elő, szertővé lettem.
Nem bizonyítottam magamnak ezzel, nem nagy kunszt megkapni egy férfit akár ezerszer.
Nem kellett a pénze sem, nem kellett a léte, nem kellett, hogy hívjon, hogy jöjjön értem.
Egy tartott a markában: a kedves felesége.
Magasztos tekintetével a távolba meredt, ha épp nem őt nézte.
Viszont ha rápillantott urára, undor ült ki arcára.
A tiszta megvetés.
Ilyenkor leltem gyönyöröm, s vártam, vártam, had ne legyek többé kettesbe vele, csak így hárman.
A férfi hívott, pénzt adott, hálát, hogy élek, jött értem, s bár nem kértem, ott voltam, behunytam szemem, kedvesére gondoltam, arcára, és a megvetésre.
Magasan tűzött szemöldök, szájnak hetyke íve, vonzott a nő, így lettem szeretőből az asszonynak is vétke.
Rá kellett döbbenni, e két ember egy pár, mert megvetendőhöz a megvetés jár.
Magam pedig, mint kósza lélek, kupidót lestem az égen, s mikor faron talált, tovább álltam nagy szerényen.