Íme

Partvissal taszítom le a hótömeget kölcsönautómról.
Tankolni kéne. Persze csak azután, hogy kiszabadítottam a járgányt.
E gondolatok utolsó emlékeim a következő előtt; kávét akarok.
Az út abszolút. Kiesett.
A kávé tegnapi, hideg és nagyon édes, mert egy egész 5g-os zacskót beleszórtam nyírfacukorból, a pazarlás elkerülése végett, ugyanis kiszámítva, 5 g 33, 3 forintba kerül.
A mobilommal számoltam ki.
Eltenni meg badarság volna a maradékot, mert az már nem azzal az érzéssel bír, mint mikor újat bontasz és szakad a papír.
Elnyel a csend, épp már a garatában vagyok, mikor lehullik mögöttem a száradó mikulásvirágnak egyik levele, s kiránt a Néma Nagyság torkából.
Különben is, félrecsúsztam volna.
A kutyám épp jól van, mielőtt még csak akkor írnék róla, mikor rosszul lesz.
A szüleimet változatlanul szeretem, a munkahelyemet változóan utálom, a korán kelés önmagában nem készít ki, csak a későn fekvéssel kombinálva.
Hajat mosni nem merek, mert nagyon hideg van a fürdőszobában.

Csak azokat a társasjátékokat szeretem, ahol nincsenek szabályok és csak beszélni kell, lehet, hogy ezt inkább társalgásnak nevezik.
Felettem üvegtető, megenyhül a morcos ég.
Van egy liftünk, aminek van egy kijárata a semmibe.
Vagy csak a tetőre, nem tudom pontosan, sajnos nem lehet felmenni.

Újból derékig töltöm a poharam, fenekére nézek. Ez a testbeszédem.