Megpihenés/ áll a vállamon

Ma nyár volt megint.
Sokévente van néha nyár, de ma még a kislábujjam se kellett feláldoznom érte.

Az érzés, hogy valaha egyedül maradtam, aggasztóbb, mint általánosságban csak úgy egyedül lenni.
Ma ez egy teljesen új gondolat formáját képezte.
Amúgy kiheverhető, de komolyan.
Mert ahogy ti is mondanátok, az idő minden sebet begyógyít.
Ha ez így van, akkor íme az univerzumom megsemmisülésének képlete:
1. Egy seb vagyok.
2. Egy felszakadt, gennyedző seb vagyok.
3. Szóval ha én magam vagyok a seb, akkor a gyógyulás a halálomat kell hogy eredményezze, tehát az állítás igaz.
4. Az idő tökéletes munkát végez, de ennyi erővel akár már most kinyírhatnám magam.

Baromság..Mindegy.


Mit is akarok?
Magamtól meg a holnaptól?
Ha tudnám, csak lusta volnék a cél felé haladni, az kevésbé lombozna le, mint a tétlenség.
Igen, ahogy Capote mondja, hogy Szent Teréz mondja:
"Több könnyet hullatunk a meghallgatott imák, mint a meg nem hallgatottak miatt."
Van itt egyáltalán összefüggés?

Magamra ordítok, de én is alig hallom, mégis berekedek:
-Nyugalmat akarsz? -rávágom kapásból az igazat:
-NEM!
Mert tényleg nem..
Akkor mit is? Felállni? Odébbülni? Megházasodni?
Munkát váltani? Képeslapokat küldeni karácsonyra?
Szebbnek lenni? Jobban lenni?
Mit? MIT?
Nem, nem nem.
Minden jó így, mert a holnap úgyis mindig más.
Azt akarom, hogy akarjak valamit.
Nem akarni semmit... a legrosszabb.