Itt hánykolódom a ketrecemben, malmozom az ujjaimmal, és azt sejtem, elég, ha innen belülről szeretlek. Ha gondolok rád, mikor a rácsokat simogatom, ha az érzéssel fekszem és kelek, hogy fontos vagy.Te pedig azt modnod, hogy nem elég.
Én pedig sírni kezdek és nem értem, pedig annyit gondolok rád egy időegység alatt, amennyit még ember évek alatt sem gondol a másikra.
Örökösen szomorú vagyok ettől és már vegyülnek a gondolatok, kis fogoly vagyok a saját börtönömben, és csak sírdogálni van kedvem.
Eddig észre sem vettem, hogy a rácsok gondosan összefont fűszálakból vannak, és én önszántamból nem mozdulok, nem pedig azért, mert nem tudok.
Törökülök, szembecsukok, várlak, hogy várj.
...és Te ott ülsz kint, és szabad vagy...
...és én félek, hogy melletted én is szabad vagyok...
1 megjegyzés:
Csodálatosan megfogalmaztad helyettem a saját érzésvilágomat! Fantasztikusan írsz!
Megjegyzés küldése