Nagy baj az agybaj, de a tífusz se kispálya.
Resztelt máj varázslatos illata árad ki a konyhából, én udvariasan, csukott szájjal öklendezem.
Magam vagyok a saját felvett és valóssá alakított nőiességem, a megtestesült illem.
Ha épp nem a vádlimon lévő csípést kaparásznám, és szalvétám is volna, lehet, hogy a szám elé tartanám, ha kikívánkozna e fenséges gőztől a cseppet sem undorító ebédem, hogy kecsesen belehajtogathassam a papírba emésztetlen étkemet, ami akkorra már bizonyára átázna (mármint a papir),és a markomban landolna, hogy ezután elnézést kérve kirohanjak a mosdóba, ahol kecsesen az előzőnél hatalmasabbat rókázhatok.
Szalvetta hiányában egyelőre csendesen lent tartom a kijönni vágyót, és mosolygok, ha engem figyelnének, a hajamat igazgatom, de nem tarthatom vissza, küzd, ahogy megy le a szag, a belsőm menekülne, de bent bár nincs hely, ó, mintha minden elvegyülne, és taccs...
Az abrosznak annyi.
Ha lehetne, hirdetést adnék fel, lehetőséget keresve a feltünésmentes távozásra, de azt hiszem, nincs időpont, ami felajánlaná magát, szóval, így jár, aki belsőszerveket párol és vendégségbe invitál egy vegetáriánust.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése