Hiányos teáskészlet.
Négyzetes rádió.
Szögeken feszülő kávésok, rajtuk minta, bennük por.
Poshadt vízben száradó szirmok, a terítőn folt, morzsa.
Neon.
Fény?
Falon csempe, azon harmincszor húszas öntapadós matrica Mikulás alakkal, fenyővel, azon valószínűtlenül csüngő csillagok, mellettük meztelen, rohangálást imitáló mackókkal, amik kötött sálat viselnek aszerint rózsaszínt/kéket, hogy melyik fiú/lány.
Nem túlzás, szinte biztos, ha masszív drogfogyasztó volnék, se vizionálnék ilyen képet, most mégis teljesen józanul kell e látványt elszenvednem. Hosszasan bámulom.
Lassan egy hete medúzákkal álmodom.
Szék alá hamuzok, mert ha elsétálnék a hamutálig, csak elnyomnám a cigarettát.
Nagy, világító, szoknyájukat hullámoztató medúzákkal.
Elnyelik a kutyáimat, bekebeleznek engem is.
Nem erről a bolygóról valók, én is tudom.
Kimúlik a fény, s ahogy a dohány ég, csak a füstöt látom fodrozva távozni a parázs pilácsa felett.
Nézem, erről is csak a hasonló mozgást végző csillóikra tudok asszociálni.
Talán már az agyam helyén is ezek vannak, a tömény zselé, kilencven százalékos víztartalommal.
Felfogni kéne, de nem merem.
Mik ezek?
A halál kérdése rég nem izgat ennyire.
Kattan a főkapcsoló, kiég a retinám...
A nadrágom már kiégett...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése