Kicsikéim

Nevezzük a rákokat generációs háziállatkáinknak, akikre bőszen vigyázunk, lakhatást biztosítva nekik szerény belsőnkben, meleget, kellő nedvességet, lelki mannáinkat hintve mind az összes lábuk mögé (a haladás irányára is tekintettel), de csak testi étkek után, vért, bélt, pénzt és könnyet nem kímélő műveletekkel hordozzuk képzeletbeli tenyerünkön kitines páncéljukat, amit csak az elme törhet át, zúzhat porrá, túl a szenvedés tengerén, egy halászháló belsejébe bogózódva, homokos parti éttermek étlapján, a tűzhelyen a lábosban, hancúrozó gyerekek vödrében.