Négy huszonkilenckor ébredtem.
Mostanában rendszeresen egy perccel az ébresztő előtt.
A Bartókon a recsegés hangosabb, mint a muzsika, és a gyomrom sem hagy nyugalmat nekem.
Épp meg akarok halni.
Nem ezek miatt, hanem azok miatt, akik nem indexelnek a körforgalomban, akik a muszájt ellipszilonnal írják, azok miatt, akik minden másnap a mekiben zabálnak, viszont Szindi Króford edzünk együtt! -videóját megveszik, de csak ráverik.
Hirtelen csak ennyi.
De ha megölném magam, akkor Mednyánszky fái közt dideregve ébrednék, ha pedig természetes halállal halok, talán Mucha női közt születhetek újjá.
Várok.
Mindig csak várakozni kell.
Az én pesti látképem a szivárvány pizsamás Duna, a rakpartról tükröződő fénysávok, de erre is várni kell. Mire este lesz, már jöhetne a reggel, mire reggel, még az éjet akarnám élvezni.
Amint visszaolvasom e sorokat, máris elégedettség fog el, nem azért, mert azt képzelem, hogy bármennyi értelme is van annak, hogy írok, hanem azért, mert rájövök, hogy eddig mindig eljött amit vártam, így arra is rá kellett jönnöm, hogy bennem van a hiba, hogy mégis elégedetlen vagyok.
Ha tudom, hogy bennem van a hiba, akkor viszont ki tudom javítani.
Beírom google-ba, és várom az eredmény.
Lefagyott a gép.
Megint csak várok.
Várok és várok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése